Testvérek Auschwitzban
A kilátástalanság és a remény megrendítő, igaz története
Dov és Yitzhak egy kis hegyvidéki, magyar faluban él a világ és a háború zajától elszigetelve. De egy napon 1944-ben a borzalom őket is eléri, és minden megváltozik. A nácik ellepik a falusiak otthonát, az ott élő zsidóknak csupán egyetlen órájuk marad az Auschwitzba tartó vonat indulásáig.
Hogy ezután mi történt, arra hat évtizeden át nem találtak szavakat a testvérek. Ám egy jó barátjuk kérésére most mégis megtörik a csendet, és izraeli otthonuk biztonságában elmondják fájdalmas, kegyetlenül őszinte történetüket, amelynek nem szabad feledésbe merülnie.
Margaret Atwood írói stílusára emlékeztető, zsigerig ható, megkerülhetetlen regény született Malka Adler tollából, amely erőt, vigasztalást és legfőképpen reményt sugároz az olvasó felé.
.....................................................................................................................
Edith Eva Eger: A döntés című könyve után ez volt a legnehezebb, legmegrázóbb történet.
Két testvér elbeszélése arról amit átéltek éreztek, itt nem volt finomkodás, ez maga a valóság volt.
Nem ajánlom első holokauszt könyvnek, olvasás közben még nekem is szünetet kellett tartanom.
Nővérük Szárá is túlélte, a három testvér 1 évig volt táborban. Szárá 27 kg, a fiúk 35 kg testsúllyal kerültek kórházba, 1 évig tartott a felépülésük.
Jichak pészáchkor minden évben tesz egy üres széket a megterített asztalhoz. A Lánynak. Annak a kislánynak, aki anyukája kezét fogva mindennap ott állt a toronnyal szemben és étellel várta. Ez pár hónapig tartott mikor Zeissbe meneteltek, két évvel később kereste abban a faluban, de nem találta meg.
Még 60 évvel később is azt üzente Jichak: köszönöm, köszönöm.
Akik több évig voltak lágerben, elfásultak, öntudatlanok lettek, a háború után ha kérdezték a nevét, felhúzta az ingujját és mutatta a tetovált számot. Név nélküli emberek lettek.
Az egyik testvér 60 évig nem mert bemenni kórházba annyira félt, mert csak azt tudta akiket az orvosok elvittek soha többé nem tértek vissza, a másik testvér azóta nem utazott vonattal, viszolyog a rámpáktól, mindentől ami auschwitzi megérkezésükre emlékezteti.
2001-ben mondták el a történetüket, addig még a családjuknak sem. Szárának mindig van 2 kiló kenyér a mélyhűtőben, hiába van teli a hűtő, kamra étellel, mindig eldugnak a fiókba pár szelet kenyeret, mert a táborban megtanulták hogy a túléléshez kenyér kell. A könyv 260. oldaltól...ami a dokumentumokban nincs benne, ezeket csak az tudja, aki ott volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése